Meleg a délután, ugyan még csak májust mutat a naptár, de az idő késő, érett nyári hőséggel ajándékoz meg minket.
Tetszik, élvezem a napfényt, a zsibongását a madaraknak, gyerekeknek.
Ismerős családhoz érek.
Az anya kezében szines szalagok, éppen egy fiatal csersznyefát kötöz a karóhoz.
A fa magas, túlnyúlik a támaszán, de a szalagok biztosan tartják.
Még nincs nagy koronája, ám az ágak között már büszkén megvillannak a zöld gyümölcsök.
A termése.
- Ez az én cseresznyefám. - mondja a kisfiú mellettem.
- Hogyhogy? - kérdezem tőle.
- Én ültettem el a magot, és abból lett ez a fa. Ugye anyu? - fordul az anyjához.
- Igen kisfiam - mosolyog rá az anyja.
- Ügyes vagy, tényleg nagyon szép fa, és nézd csak mekkora cseresznyék lesznek rajta - simogatom meg a szőke fejet.
A kisfiú vidáman nyargal tovább.
- Elárulom, és remélem Béci sose tudja majd meg, de ezt a fát egy kertésszel ültettem - szólal meg a nő.
Mosolyog ahogyan a szemével követi a kisfiát.
- A magot valóban ő ültette el, de a fát én tettem ide.
- Amióta kizöldült, Béci minden nap megnézi. Már lefotózta a virágjait, és a kis csseresznyéket.
- Tudod, ha csak figyeli a növekedését, vagy nem tépi le a levelét, már megérte. - mondja és végig simítja a kis fa törzsét.