Amy soha nem tudott járni.
Ilyennek született, anyukája úgy mondta, hiányzik egy kromoszómája és nem fejlődtek ki rendesen a lábai.
Nem értette mi az a kromoszóma, úgy gondolta, olyan lehet mint egy lego kocka, és valaki elfelejtette beleépíteni a lábába.
Nem hiányzott neki a szaladgálás, mert nem tudta milyen az.
Vagyis addig, amíg meg nem látta, hogy bizony más gyerekeket nem a szülei hoznak visznek, hanem maguktól jutnak el oda ahova akarnak.
Ezután már semmi másra nem vágyott, csak erre.
Minden rajza, minden álma arról szólt, hogy szalad, sétál, álldogál. Mindezt egyedül, önállóan.
Amyhez kevesen jöttek, azok is leginkább felnőttek. A gyerekek valahogy nem akartak barátkozni vele.
- Te nem tudsz szaladni velünk - jött a kendőzetlen válasz.

Mivel sokat volt egyedül, ezért kitalált magának egy barátot.
A Zebrát. Csak így nevezte, Zebra.
Nem tudta miért állatot választott, talán mert tőlük soha nem hallotta, hogy nem játszanak vele mert nem tud futni.
Amynek ugyanis nagyon sok állata volt.
Na jó, nem olyan sok csak egy kutyája és egy macskája és két aranyhala, de azt ő kapta, hogy vigyázzon rájuk.
Igaz a szülei gondozták őket, de az ő feladata volt az ételek kiosztása, a fésülgetés, simogatás.
Minden nap csinálnia kellett, de szívesen tette mert szerette őket.
Zebra pedig egy mesében látott zebracsikó, akinek szintén nem voltak barátai, és Amy úgy gondolta majd ő az lesz.

Innentől fogva Zebrának mondta el az álmait, azt, hogy miket látott a tv-ben, miről olvasott mitől fél, és mit szeret.
Elmesélte, hogy mennyire szomorú, hogy a gyerekek nem akarnak vele barátkozni, mert nem tud futni.
Erről többször is mesélt neki.
Az egyik nap történt valami.
Zebra megszólalt.
- Szia Amy- mondta kicsit reszelős hangon.
- Már nagyon régóta meg akarok szólalni, de valami eltömte a torkom, fűrészpor, vagy ki tudja mi, de ma reggel nem éreztem, és úgy gondoltam, már megszólíthatlak.
Amy meg sem lepődött, hanem csak elmosolyodott.
- Tudtam ám, hogy tudsz beszélni, de kivártam, amíg akarsz is. - mondta
- Nagyon örülök, hogy most már válaszolni is fogsz nekem. Most már igazi barátom vagy.
A Zebra pedig csak mélyeket bólogatott és valójában örült, hogy beszélgethetnek végre.
- Sokat meséltél nekem arról mennyire szeretnél futni - mondta némi hallgatás után.
- Arra jutottam, hogy tudok neked segíteni. A bőrömből készítek neked harisnyát, amit ha felveszel gyorsabban fogsz futni mint a szél.
Amy elámult.
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte.
- Nem tudom, a nagyanyám tündér lehetett, és én is örököltem valamit a varázsló tudományából. Eddig nem láttam értelmét, hogy bármire is használjam, de most hidd el, így lesz. Bízz bennem. - válaszolta a Zebra és szép barna szemeivel fürkészően nézte Amyt.
- Akarod, vagy félsz?- kérdezte.
- Nem tudom. - hallatszott a bizonytalan válasz.
- Nem fog fájni neked?
- Micsoda? - hökkent meg a zebra.
- Hogy nekem adod a bőröd - válaszolta Amy.
- Ezen még nem gondolkodtam, fogalmam sincs, de neked szükséged van rá, így nem érdekel fog-e fájni.
- Nem fogadhatom el - rázta meg a fejét a kislány.
- Túl nagy ár ez nekem. Már megszoktam, hogy nem tudok járni, és megszoktam, hogy nincsenek barátaim sem. - válaszolta elgondolkodva Amy, és a zebra kiérezte belőle a szomorúságot.
- Hidd el szívesen adom, és nem nagy ár azért, ha végre te is tudni fogod milyen szaladni. - mondta neki.
- Fogadd csak el nyugodtan.- mosolygott rá.
- Köszönöm neked, és nagyon örülök, hogy a barátom vagy - nevetett rá Amy.
- Ja, és még valami - köhintett a zebra.
- Ne csodálkozz majd, ha a szüleidtől kapsz egy csíkos harisnyát, én küldöm.

A zebra nem árulta el, hogy amint leveti a bőrét láthatatlanná válik Amy számára. Nem akarta elrontani a kislány örömét.

Valóban, másnap az ágya végében tényleg ott volt a pár csíkos harisnya.
Amy nem lepődött meg, ahogyan várták a szülei, hanem széles mosollyal fogadta.
Majd elkezdte felhúzni, szépen, lassan, és egyre csak a zebrára gondolt.
Zebrára a barátjára, és arra, hogy mire nem képesek a barátok.
Az igazi barátok.

A csoda amiről a zebra beszélt nem azonnal jött, előbb megvárta amíg a szülei kimennek a szobából.
A csoda ezután kezdődött.
Hirtelen lábra állt, és tett egy óvatos lépést, aztán még egyet, és egyre többet. Aztán körbe futotta a szobát, de kevés lett a hely.
Ki akart menni a rétre, de nem egyedül, hanem a barátjával.
- Zebra nézd milyen csodálatosan futok, gyere játszunk - hívta, de az bizony nem jött.
- Merre vagy? - állt meg hirtelen.
- Itt vagyok - hallotta meg a jól ismert hangot.
- Nem látlak - válaszolta Amy.
- Nem is fogsz. Neked adtam a bőröm, hogy futhass, de én magam láthatatlanná váltam.
- Nem kell a harisnya - kiabálta kétségbeesve Amy.
- Vedd vissza.
- Nem tehetem. Már soha többé nem fogsz látni, de a ha felveszed a harisnyát veled leszek és vigyázok rád - halotta még a hangját.
Aztán csak a csönd maradt.
Amy szeméből a könnyek fénylő gyöngyökként potyogtak a harisnyára.
- Zebra gyere vissza - suttogta maga elé, de már nem kapott választ.

- Nem jó ez így - csóválta a fejét a tündér, és hirtelen Amy elé toppant.
- Tessék, adok neked egy varázsgombolyagot, amiből ruhát köthetsz Zebrának.
- Elviszem hozzá, és igérem, amint felveszi ismét láthatóvá válik és visszajön - mondta az ámuló kislánynak.
Amy könnyei azonnal felszáradtak, és neki is fogott a kötésnek.
Nem haladt gyorsan, bár azt szerette volna, de egyrészt nem sokat kötött még, másrészt azt akarta, hogy csodaszép legyen a ruha amit a barátjának készít.
A tündér elégedetten nézte a kötögető kislányt.
A szülei is örültek ennek, mert Amy nem volt szomorú már, nevetett és énekelt kötés közben.
Szépen haladt és egy hónap múlva elkészült.
A tündér megnézte és azt mondta:
- Nagyon szép lett, egészen biztosan örülni fog neki. Most pedig elviszem, és holnap együtt jövünk vissza.- mondta és eltünt.
Amy pedig alig várta, hogy másnap legyen, mert tudta, hogy az más nap lesz, mint a többi.

Úgy is lett, reggel ismerős hang ütötte meg a fülét.
- Jó reggelt hétalvó!
- Zebra! - kiáltott boldogan Amy, amikor megpillantotta rég nem látott barátját.
- De jó, hogy itt vagy - nevetett rá.
- De jó, hogy itt vagyok - mondta Zebra is.

A tündér pedig elégedetten mosolyogva figyelte őket.
Búcsút intett a varázspálcájával és eltünt. Sok szomorú kisgyereket kellett még jókedvűvé varázsolnia.