Mákvilág

- Olyan izgatott vagyok! - motyogta fészkelődve, s végignézett ezernyi társán. Azok semmiben sem különböztek tőle. Mind aprók voltak és szürkék, és ugyanúgy tülekedtek, mint Ő. Talán ugyanazt is gondolták: „Végre meglátjuk, ki ő, jaj de jó lesz!”

Idegesen latolgatta, vajon mi vár rá odakint? Hogy néz ki Kedves Hang, aki nap mint nap idejött hozzájuk, és arról mesélt, mit tesz majd, ha ők végre megérnek? Milyen az a Piros Kötény, amiről beszélt? Abba fogja őket gyűjteni, aztán kiengedi őket a Fényre, megtisztítja, beleönti mindannyijukat egy Üvegedénybe, amiből kiláthatnak, és Piros Pöttyös Fedőt tesz rájuk, nehogy elszökjenek, vagy Garázda Moly támadja meg őket. Mi az a Fény, milyen az az Üveg, milyen a Piros Pötty, mekkora a Molylepke? És hogy néz ki a Daráló, ami majd finommá őrli őket, hogy aztán Süteményt, Gubát, Nudlit ízesítsenek? Mikor jön az a nagyhangú kisember, akit majd elkápráztathatnak a finomságukkal? Jaj, olyan érdekes lehet odakint, alig várta már.

„Ha kimegyek, Nudlival szeretnék találkozni. Kedves Hang szerint Unoka azt szereti a legjobban. Azt szeretném, hogy engem szeressen a legjobban, hiszen mindig olyan víg, olyan pajkos. Múltkor megdobott minket valamivel, és egészen beleszédültem. De nagyon tetszett. Kár, hogy Kedves Hang azt mondta, nem szabad dobálni. Jó lenne megint úgy táncolni a többiekkel, mint akkor.”

Ám ekkor egy elnyújtott jajgatás egy pillanatra megdermesztette szárnyaló gondolatait.

- Aúúú, ne lökdössetek mááár! Hé, az a testem volt! Az is a testem! Meg az is!

- Hiszen nekünk csak testünk van! – mondta erre Ő.

- Ki beszél?

- A testvéred. Itt vagyok nem messze tőled. Odakint találkozunk.

- De jó, de jó, hogy nem vagyok Dió! Rétes leszek, ha kimegyek! – jött egy sikkantás a hátuk mögül.

- Még ez is, ej-ej… Mire fel ez a tülekedés? Nem ráértek?

- Nem, már eleget értünk – válaszolta megint más.

Hirtelen azonban mindannyian elnémultak, mert megmozdult a Világ! Kicsit megdőlt egyik irányba, majd jött egy nyisszanó hang, s a Sötét Mindenség megemelkedett.

- Óh, óh! – nyögtek fel többen is. – Itt az idő! Kapaszkodjatok!

Az Univerzum az oldalára fordult, azután lágyan ringatózni kezdett. Néhányan jajongtak, mások sziszegtek, de voltak, akik harsányan kacagva ugráltak ide-oda.

- De csodálatos! Újra táncolunk!

Nagy hangzavar támadt, ami egyre csak nőtt és nőtt. Valahonnan furcsán tompa kiáltások hallatszottak.

- Hahó! Itt vagytok?

Ó, micsoda öröm! A szomszédok is itt vannak közvetlenül mellettük. Kedves Hang értük is eljött, s most együtt fogják meglátni őt. S tovább táncoltak.

De még hogy! Peregtek-forogtak, fel-le, jobbra-balra, majd elölről. A kevésbé ijedősek gurultak a nevetéstől, míg a félénkebbek igyekeztek együtt maradni, és folyton egymásnak kiáltozva ellenőrizték, hogy közelebb izgő-mozgó testvérkéjük megvan-e még, vagy belekeveredett a vidám táncot ropó tömegbe. A legmegszeppentebbek közben meglapultak, a Világmindenség széléhez tapadtak, nehogy elsodorja őket ez a vad forgatag. Ők csendben szédelegtek, míg a keringő véget nem ért.

Akkor aztán mind elnémultak, s figyelőre állt az egész Világ. Olyan volt, akár a Nagy Zengés előtti csend. Még a Csipogók és a Ciripelők sem szóltak, és a Nagy Süvítő is hallgatott.

- Jaj! – sikoltott fel valaki, s váratlanul fülsiketítő zaj támadt. – A Fény! Ó, a Fény!

Most már egyikük sem bujkált tovább. A világosságtól mámorosan emelték fel arcocskájukat, majd valamiféle erő segített neki, hogy kijussanak.

Ó, de mennyire más világba! A vakító világosság és zsivaj birodalmába, ismeretlen rokonok ezrei közé zúdultak.

- Úgy-úgy, az utolsó gubócska lakói – csendült fel Kedves hang olyan élesen és tisztán, mint még soha.

- Milyen eleven, milyen szépséges! – kiabálták többen, beleveszve Kedves Hang mosolygós-piros arcába, mely pufók volt, akárcsak ők, de csupa forma, csupa vonás. A haja hasonlított a Fényre: nagyon világos volt, a szeme pedig olyan, mint felette az Új Világ teteje.

- Csuda finom süteményt sütök ma az unokámnak! – mondta erre Kedves Hang, aztán eltakarta előlük a Fényt, és hatalmas Világrengést csinált, amilyet senki sem tapasztalt ezelőtt. A testvérkék elszakadtak egymástól, egészen összekeveredtek, de tudták, hogy nincs okuk félni. Kedves Hang megmondta előre, hogy mi lesz. Ez most a Tisztítás, aztán jön az Átöntés. Talán ma még Darálót is meglátják, hiszen Kedves Hang Süteményt süt. Jaj de jó lesz!

A Világrengés újra és újra megismétlődött, s közben lekerült róluk a Fénytakaró. Olyankor kedves hang kiszedte közülük a Régi Világ darabkáit, amit ő Szemétnek nevezett, majd folytatta. Igazán szédítő játék volt. A végére még a legizgágábbak is egészen kimerültek, de áhítattal várták, mi következik.

- Innen láthatunk mindent! – ujjongott az első, aki az Üvegedénybe pottyant. Odabent nem volt sötét, mert a védelmező Burok, ami körülölelte őket, átengedte a Fényt, és az egész Új Világ szépséges, színes csodáját. Fedőt sem kaptak, és a friss levegő csiklandozta őket. Idebent fantasztikus lesz minden nap. Üvegedény erős és masszív, hogy védje őket, és így táncolni nem lehet, de ez a sok gyönyörűség, amit ezentúl nézhetnek, mindenért kárpótol.

Hamarosan több Üvegedény is megtelt velük, és Kedves Hang elégedett mosolyára büszkén feszítettek szürke kis öltönyeikben.

- Velünk mi lesz? – kérdezte ekkor Ő, mert látta, hogy az Üvegedények védelmében nevető társai sorban elkerülnek mellőlük. Ők azonban még mindig ott voltak, ahová Kedves Hang először öntötte őket.

- Mi leszünk a Sütemény! – ásította a mellette álló rokon.

- Máris? De hát még csak most érkeztünk, és én Nudlival akartam találkozni! És, és még nézelődni szerettem volna… - mondta, és hirtelen elcsüggedve nézett Kedves Hang után.

- Én meg Gubát akartam volna látni, de így is jó – jött egy bizakodó hang távolabbról. – Unoka minket is szeretni fog.

- Tudom, de…

- De, de – dörmögött az előbbi ásítós. – Ez a nekünk való. Belőlünk Sütemény lesz, és nem más. Kedves Hang így döntött.

- Miért nem lehetek Nudlival? Sokkal finomabb lennék vele.

- Mondtam már: Kedves Hang így döntött.

Ő egy darabig hümmögött és gondolkozott, de végül megrázta magát.

- Nem akarok Sütemény lenni! – jelentette ki.

- Nem akarsz? Hogyhogy nem akarsz?

- Csak… nem. Nudlival akarok lenni. És még nézelődni akarok.

- Kedves Hang már döntött.

- De hát nem tudja, hogy én…?

- Honnan tudná? Ő ennek a Világnak az uralkodója, és túl hatalmas ahhoz, hogy halljon ilyen apró lényeket, mint mi. Ő ma Süteményt süt belőlünk, Unoka pedig felfal.

- De hát Kedves Hang mindig olyan szépen beszélt hozzánk! Most mégsem lehetek Nudlival?

- Nem, Különc, nem lehetsz.

- Pedig azt mondta…

- Neked mondta?

- Nem…

- Na látod. Kedves Hang annyit ígért, hogy mind finomak leszünk. A Sütemény pedig finom.

- De ha nem akarok…

- Szedte-vette, miféle teremtmény vagy te? – nézett nagyot az ásítós, és alaposan szemügyre vette a rokont. – Hiszen semmiben sem különbözöl.

- És te honnan tudsz ilyen sokat? Te is olyan vagy, mint mi – vágott vissza Ő.

- Nos, én a Régi Világ legalján éltem, Életadónkhoz legközelebb. Ő rengeteget tudott, és sokat mesélt nekem. Valaha ugyanilyen volt, mint mi, és az volt a vágya, hogy Bejgli legyen. Minden egyes nap ezt mondogatta, és igyekezett olyan nagyra nőni, amilyenre csak lehet. Lelkesedésre magával ragadott mindenkit, és végül, amikor eljött az idő, Kedves Hang elcsodálkozott, milyen hatalmasra duzzadtak. Mindannyian Finomságok akartak lenni.

Kedves Hang megdicsérte őket, amiért a Nagy Zengőnek és Jégesőnek is ellenálltak, és nem öntötte őket a többiek közé. Életadónk megdöbbent, hiszen úgy tudta, hogy Bejgli lesz belőle.

Ám nem az lett. Kedves Hang egyszerűen betemette őket az Új Világ aljába, ahol nem láthattak semmit.

- Micsoda szörnyűség! – borzadt el Ő.

- Ne hidd! Igaz, hogy nem láttak, de egymással tudtak még beszélgetni, a Világ aljában pedig nyugalom volt és béke, és még valami, amit Életadónk nem tudott nekem megmagyarázni. Valami furcsa Erő, amit eleinte még nem éreztek, de aztán elkezdte őket simogatni. Gyengéd volt, de ellenállhatatlanul arra nógatta őket, hogy még tovább duzzadjanak. A bőrük lassan kicsi lett, de ők csak nőttek és nőttek, míg végül meghasadtak.

- Jaj, de borzalmas!

- Ó, dehogy! Egyáltalán nem az, sőt! Igazán ingerlő és kellemes volt. Életadóm úgy érezte, hogy az ereje megsokszorozódott, és vágyat érzett rá, hogy kinézzen a Világ aljából. Sikerült is neki.

- Hogyan?

- A teste odalent maradt és gyökeret növesztett, hogy biztosan álljon, felül pedig szárat, hogy kibújhasson. Érezte, hogy a Fény még több erőt ad neki, ahogy a Világ alja is. Csak úgy ontották belé. És ő csak nőtt és nőtt.

- És nem hasadt meg?

- Dehogy! Kedves Hang folyton gyönyörködött a szépségében.

- Kedves Hang látta, hogy kinézett onnan, ahová ő betemette?!

- Pont azért temette be, hogy kinézzen. Dicsérte az igyekezetét. Életadóm már nem bánta, hogy nem Bejgli lett, hiszen az Új Világ olyan csodálatos és változatos volt, amire álmaiban sem számított. Látta, érezte a Nagy Zengőt, Süvöltőt, Ciripet és a Csipogókat, Unokát és Kedves Hangot. Kell ennél nagyobb öröm?

- Ezt nem értem. Miért temette hát el őt Kedves Hang, ha akkor is dicsérte, amikor még olyan volt, mint mi?

- Életadóm olyan, mint a te Régi Világod. Egykor ő is apró volt, mint te. Azért temették el, hogy téged és a testvéreidet életre kelthesse.

- Ó… de hát akkor… belőlünk is lehetne Életadó?

- Nem lesz. Mi Sütemények leszünk.

- Nem, nem! Az nem lehet! Oly kevés ideig gyönyörködhettünk ebben a Világban, és én nem láttam se Zengőt, se a Csipogókat! Én is szeretném őket látni!

- Az imént még Nudlit akartad.

- De ez még csodásabb lehet!

- Ejnye, kellett nekem mesélnem… Te valóban nagyon izgága vagy.

- Látnom kell a Csipogókat! Látnom kell az Új Világot!

- Nem lehet. Túl kicsi vagy ahhoz.

- De megnőhetek!

- Kedves Hang így döntött.

- Jaj, ezt hallani se akarom többé! Ne mondd még egyszer! Nem számít!

- Ó, te hálátlan! Hogy mondhatod ezt, miután Kedves Hang annyit törődött velünk?

- Pont azért! A kedvében akarok járni!

- De hiszen…

- Ő sütni szeret, és Unokának kedveskedni. De én csak egyetlen apró mákszem vagyok! Észre se venné, ha eltűnnék közületek. De ha nagyra növök, és sok mákszemet növesztek, mint ahogy az Életadóink is tették, sokkal hasznosabb lehetnék, mint így. Igen, ezt kell tennem! – mondta lelkesen.

- Mégis hogy gondolod ezt? Lehetetlen, hogy eltűnj innen. Nem szabad. Te ide tartozol. Így tehetsz Kedves Hang és Unoka kedvére.

- El kell tűnnöm mielőbb! – folytatta, mintha meg sem hallotta volna ásítozó rokona intő szavait.

Skyppy folytatása:

----------------------

Közelebb merészkedett a tál széléhez, de az bizony nagyon magasan volt, sem elérni, sem kilátni nem lehetett.
- Ne is kísérletezz – mondta gúnyosan az Ásító.
– Itt maradunk és sütemény lesz belőlünk – ám még be sem fejezte a mondatot megpördült velük a tál.
Mintha egy forgószél kapta volna fel őket, jobban mondva az edényt, és pörögve, egymásba kapaszkodva bukdácsoltak valahová.
Senki sem tudott semmit és nem is értették, hogyan fordulhatott a békés világuk a fejetetejére.
Ásító és a Különc jó erősen fogták egymást és várták, hogy véget érjen ez az egész.
Meghallották a Kedves Hangot, de bizony az most csöppet sem az volt, amit megszoktak.
- Nem, nem hozzánk beszél, valami Pákosztost említ, de nem tudom ki az. Még soha sem hallottam róla –súgta oda Ásító.
Többre nem is futotta, mert hirtelen erős ütést éreztek és mindenki kirepült a helyéről. Különcnek még volt annyi ideje, hogy elkapja Ásító kezét, de már zuhantak is. Puhára estek.
Aztán csak a levegő susogását érezték és azt, hogy valahova viszik őket.
- Hova megyünk? – rémült meg Ásító.
- Hogy lesz belőlünk sütemény, hova lett a békés kis világom? – kezdett nyafogni.
- Ne légy már ilyen, hiszen pont erre vágytunk, hogy kiszabaduljunk és megkeressük a Világ alját, hogy aztán láthassuk a Zengőt és a Csipogót- mondta lelkesen Különc.
- Csak Te akartál menni, nekem minden jó volt, úgy ahogy Kedves Hang kitalálta, és tudd, meg nagyon mérges vagyok rád. – mondta duzzogva.
- Legyél, de a kezem el ne engedd, nem akarlak elveszíteni.
Ők pedig csak száguldottak valahova, nem tudták merre, és meddig, de kényelmesen utaztak így nem is törődtek vele.
Aztán egyszer csak véget ért a nagy száguldás. Lassú ringatózásba váltott majd megállt.
Már éppen fel akartak kerekedni, amikor valami éles végig szántott felettük.
Ha nem kapaszkodnak olyan erősen, akkor bizony most elvált volna az útjuk, de így együtt repültek, pörögtek a levegőben.
Még egy hang sem jött ki a szájukból úgy meg voltak rémülve.
Ismét puhára estek. Micsoda szerencse a szerencsétlenségben, épségben értek földet.
Egy tollpihe volt az ahol landoltak, egy ici-pici, de nekik éppen elég. Elterültek egymás mellett és hangos nevetésben oldódott a feszültségük.
-Hol vagyunk? – kérdezte Ásító.
- Nem tudom, én sem jártam még itt, de nekem tetszik ez a világ. – válaszolt Különc.
- Nézd milyen szép kék az a valami felettünk, milyen csodás ez a világosság. Mond, Te nem tudsz örülni annak, hogy mindezt láthatod?
- Nem! Én sütemény akartam lenni, nem világcsavargó – szólt vissza Ásító.
- Haza akarok menni, most azonnal. – folytatta.
- Jajj, ne légy már ennyire buta. Hiszen világot látunk. Megnézzük, mi van körülöttünk. Merre lehet a Zengő, a Csipogók, és megkeressük a Világ alját.
Hirtelen a levegőbe emelkedtek. Egy szempillantás alatt lélegzetelállító magasságban voltak.
Ásító rémülten csukta be a szemét, ám Különc egyik kezével Ásítóba kapaszkodva a másikkal a pihe szélébe, kifelé bámult. Nagyon tetszett neki amit látott. Az Arany barnát, Rőt vöröset a Sárgát. A természet őszi ruháját nézegette.
Éles vijjogás törte meg a csöndet, majd halk sikoly és a pihe irányt változtatva, lassan tovasiklott a levegőben.

A szél vette őket a gondjaiba. Óvatosan, mint egy tojást ringatta, majd lassan letette őke.
- Itt biztosan nem lesz bajotok tavaszig. Aludjatok jól és, bújjatok össze, nehogy megfázzatok, amíg Tavasz asszonyság ki nem nyitja a szemeiteket. – mondta búcsúzóul, és huss, már ott sem volt.
Meleg puha volt a hely amit a szél talált nekik, ők pedig nagyon elfáradtak a hosszú, és izgalmas utazásban.
Hamarosan már csak a szuszogásuk hallatszott.
Aztán csak azt vették észre, hogy valami megmozdul körülöttük.
Egyre sürgetőbb volt a vágy, hogy kikukucskáljanak, szétnézzenek a Világban.
- Nem érzel valami furcsa bizsergést?- kérdezte Különc, Ásítótól, aki éppen egy nagyot ásított, hiszen csak most ébredtek fel.
- Nem, én csak nagyon álmos vagyok még –mondta.
- Pedig én érzem, valami különös erő szállt meg, és arra noszogat, hogy kapaszkodjam meg jól, és nézzek szét.
- Igen, már én is érzem –kiáltotta Ásító.
- Erről mesélt az én bölcs Életadóm. Erről a különös dologról. Ettől lett nagy és hatalmas.
- Megcsináltuk! Látod mégis a Világ aljára kerültünk. Mi is Életadókká váltunk. –lelkendezett Különc.
- Már csak azt sajnálom, hogy nem lát minket a Kedves Hang –mondta szomorúan.
- Hát ezek a Mákvirágok hogy kerültek ide? – hallották meg az ismerős hangot.
- De hiszen ez a Kedves Hang, haza jutottunk! – ujjongott Különc.
- Igen, végre valami jó is történt velünk – dünnyögte Ásító, de azért ő is büszkén húzta ki magát a veteményes kert közepén.
Délcegen álltak egy más mellett és belenevettek a napfénybe.

De nem mindenki örült ám ennyire nekik. Jó mélyen, ahol a Világ aljába kapaszkodtak, Vakundok Úr morgolódott. Bosszúra készült.

Szederke görgeti tovább az eseményeket:

--------------------------------------------------

Vakundok úr nem szerette a mákot.Nem szerette,mert erős illatú gyökereivel tüsszögésre serkentette örökké.Csak hogy amikor egész táblában hajladoznak és akkor akarja kitúrni őket,Kedves Hang mindig hoz valami ijesztő hangú botot,amit a földbe szúr és amitől cseng a füle egész álló nap.De olyannyira,hogy messzire kell meneküljön előle.

Most viszont csak ez a két gyökércsokrocska állja az útját...Egy hirtelen mozdulattal zsupsz...már ki is döntötte őket!

Ásító és Különc számára zuhanórepülésbe kezdtek a tarka-barka pillangók,és a zümmögő méhek,akik éppen nektárjukat szívták ki a bársonyos szirmok közül....

-Jaj,jaj mi történik velünk már megint?Hát sohasem lesz nyugtunk ezen a világon?

Kedves Hang éppen a salátát kapálta,amikor észrevette a két pihegő mákvirágot.

-Ejnye-bejnye adtateremtette zsivány vakondokja nem kitúrta már megint a növényeim?Most mi legyen ezzel a két eltévedt kószálóval?Beviszem őket a vázámba,had díszítsék a konyhámat,amíg el nem hervadnak!Ide meg rögtön kihozom a riasztót,mielőtt nagyobb pusztítást végez ez az ásólábú kertiszörny....

Különc és Ásító így került egy szép színes vázába,vízben áztatva levágott gyökereik helyét.

-Különc,azt hiszem itt van vége rövid kis életünknek...Életadóm mesélte,hogy egyszer néhány társát már érte ilyen eset.Unoka letépett belőlük pár szálat és koszorút font belőlük Kedves Hang fejére.Gyönyörű halál ez,a legszebb állapotunkban elhunyni... Ne szomorkodj...Nem lesz már sem süti,sem nudli belőlünk,de még Életadó sem.Először mérges voltam rád,amiért nyughatatlanságoddal bajba sodortál állandóan,de megpihentünk a Világ Alján,majd Életadóként születünk újjá.Most pedig véget ért a vándorlásunk.

-Ásító,köszönöm,hogy barátom voltál és velem utaztál! Bújj hozzám még egyszer utoljára,és teljesedjen be a sorsunk!

A konyhában a szép színes vázában összefonódva hervadt el két fénylő szirmú óriási mákvirág.....