A macskák azonnal megtetszettek.
Ott ültek háttal nekem a vásáros bódéjában. Akkor még nem is láttam az arcukat, az egyéniségüket, de tudtam, hogy nem lehetnek hétköznapiak.
Izgatottan siettem vissza a vásári forgatagba, jaj, csak ott legyenek még. Türelmetlenül furakodtam át a tömegen, tényleg nem gondoltam volna, hogy még ugyanazon a helyen megtalálom őket.
Ám ők rám vártak, láttam az elégedett szemvillanásukat, megrezdülő bajszukat.

- Ezek akarnak tőlem valamit - villant belém a gondolat, de nem érdekelt, én akartam őket megnézni, megsimogatni. Az, hogy el is beszélgetnek velem, az már csak hab volt a tortán.
- Nocsak, nocsak, micsoda vendég. Én téged ismerlek. - kezdte a beszélgetést a kövér, idős kék csíkos macska.
- Honnan? â013 hökkentem meg.
- Hiszen mi soha nem találkoztunk.
- Dehogy nem - mondta ő és mosolygott a bajusza alatt.
- Hiszen nem is emlékszem rád. â013 válaszoltam.
- Pedig rengetegszer elolvastál, amikor kislány voltál. - mosolygott.
- Ugyan apjuk, hagyd már, mindenkit ezzel nyúzol! - szólalt meg mellette a szintén kövérkés piros csíkos macska asszonyság.
- Azt hiszi minden gyerek emlékszik rá aki olvasta a történeteit, kérem ne haragudjon, vén bolond , hiszen eddig soha senki nem emlékezett rá, pedig sok vásárban megfordultunk. - mondta még, nem kis bosszúsággal a hangjában.
- Igen, igen, már mi is unjuk - hangzott fel kórusban, ugyanis nem voltak egyedül.
Körbevette őket egy csomó édes kis macska - és egér angyal, hosszútestű tacskók és vagány macska kandúrok, és egy szépséges cicaházaspár is, talán a gyerekeik.
- Nem úgy van az, - dörrent a kékcsíkos kövér macska (és most megsúgom, a végére csak lazán macskapapának hívtam) .
- Mert ő is megismert ám, hiszen látom a szemén. Nem hiába töltöttünk el annyi időt egymással. Na, jó, meghíztam, megöregedtem, de nézz csak meg fiacskám közelebbről, a szememet, az arcformámat, a füleimet, és fel fogsz ismerni. - mondta várakozóan.
- Mert én téged azonnal megismertelek ám. - tette hozzá.
Közel hajoltam hozzá, sőt a kezembe is vettem, bár az árus nem igazán nézte már azt sem jó szemmel, hogy csal álldigálok ott, de persze megbocsájtottam neki, hiszen nem tudhatta, hogy beszélgetünk.
- Iiiigen, mintha rémlene valami - mondtam tétován, mert nem akartam megbántani azzal, hogy bizony lövésem sincs ki ő.
Aztán hirtelen, az egyik percről a másikra felismertem.
- De hiszen te voltál a rettenthetetlen macska kalóz- hitetlenkedem, és már nevetek is. Annyira szerettem a történeteit, sokszor, nagyon sokszor elolvastam, ő ismertetett meg a betűkkel, és lettem könyvmoly.
Aztán ahogy felnőttem elfelejtődött, annyi új dolog várt rám, hogy a régen voltakra semmi időm nem maradt.
- Úgy bizony - néz szét büszkén a pocakos kékcsíkos kalóz.
- Látod anyjuk, mondtam én, hogy meg fog ismerni - és már mosolyog is.
- Megveszlek és hazaviszlek - mondom én azonnal.
- Nem lehet - válaszolja.
- Nekem itt kell maradni a többiekkel, és vásárról - vásárra járni. Meg kell keresnem minden felnőttet, aki olvasott, hogy emlékeztessem milyen jó is volt egyszer régen együtt.
- De köszönöm, és ha legközelebb is találkozunk, akkor csak szólíts nyugodtan macskapapának, az a kalóz az óta révbe ért, nekem már ők a családom.
- Igen, mi vagyunk a családja! - hallatszott fel ismét kórusban.
- Rendben, ezen túl minden vásárban keresni foglak benneteket, hogy elbeszélgessünk a múltról jövőről - mondtam én.

- Búcsúzóul szeretnék rólatok emlékül egy családi fotót - mondtam.