Jól emlékszem, még gyermekkoromban történt egyszer, amikor édesapámmal a közeli réten sétáltunk, egy fülemüle szállt a közelben lévő fa egy ágára. Olyan szépen énekelt! Annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon miről szólhat a fülemüle éneke, hogy odafordultam édesapámhoz, és megkérdeztem tőle. Nemes egyszerűséggel csupán annyit mondott, hogy ez nem ének, hanem beszélgetés a természettel. Mint láthatod, a fülemüle most épp azzal az akáccal beszélget. Sajnos azt nem tudom megmondani, hogy miről, mert mi emberek nem értjük meg a természet hangját. Ez csupán az állatok és a növények kiváltsága. Sokáig néztük még a fülemülét, hallgattuk csodálatos énekét, és gyönyörködtünk a természet szépségeiben. Este, lefekvés előtt még annyit mondtam édesapámnak, hogy tudom miről beszélgetett a fülemüle és az akác. Édesapám azt felelte, hogy majd elmesélhetem neki másnap reggel, de most aludjak, mert ő is pihenni szeretne már. Soha nem meséltem el neki a történetem.
Hogy miért? Édesapám aznap este szívrohamban meghalt. Soha nem tudta meg, hogy miről beszélgetett a fülemüle és az akác, és én soha senki másnak nem is meséltem erről. Egészen mostanáig.
Megszületett a fiam. Úgy éreztem elérkezett az idő, hogy továbbadjam azt a tudást, amit azon a napon szereztem. A tudást, ami segít megérteni a természet hangját. Mert valljuk be, nagyon kevesen vagyunk, akik képesek felismerni azt, amit a természet súg nekünk. Kevesen vagyunk, akik megértjük, hogy többet tud nekünk annál nyújtani a világ, mint amit mi hajlandóak vagyunk megismerni belőle. Ha vennénk a fáradtságot, hogy leüljünk egy fa tövébe, és elmerengjünk a természet apró csodáin, akkor képesek lennénk arra is, hogy saját lelkünket megértsük. A lélek sajnos rettentően bonyolult dolog. Talán nem is tudok mondani mást, ami annyira egész, és egyben szerteágazó lenne, mint a lélek. Miért van az, hogy képes egyszerre a szomorúság minden terhét ránk zúdítani, ugyanakkor ölelő karjaival körbevesz minket, és ránk borítja szerető fátyolát, mely olyan szorosan és melegen tapad a testünkre, hogy attól szabadulni többé egyáltalán nem akarunk? A szeretet drogként ivódik a vérünkbe.
Hogy erre mikor jöttem rá? Édesapán halála után, amikor újra kimentem ahhoz a fához, ahol egykor a fülemülét láttam. Ott ültem magányosan egy pokrócba burkolózva, és minden erőmmel azon voltam, hogy kapcsolatot teremtsek édesapámmal. Egyedül voltam a természettel és azzal az akáccal, aki szintén magányába volt zárva, hiszen nem volt ott az ő fülemüléje. Ekkor értettem meg igazán, hogy mi is a lélek értelme, hogy miért van az, hogy lélek nélkül egyszerűen nem létezhet semmi. Azért van lelkünk, hogy érezzük a magányt. Hogy érezzük azt, hogy kapcsolatokat kell teremtenünk, hogy szeretnünk kell ahhoz, hogy ne maradjunk egyedül, hogy ne kelljen a szomorúságunkat magunkba temetni, hogy legyen legalább egy ember, aki képes megérteni mindazt, ami történik velünk, ami történik a lelkünkkel.
12 éves volt Marci, amikor kisétáltam vele édesapám sírjához, és elmeséltem neki egy történetet az akácról és a fülemüléről: Tudod, az állatok és a növények beszélgetnek egymással –így kezdtem el a mesét. Amikor annyi idős voltam, mint te, édesapámmal a természetben barangoltunk, és akkor hallottam azt a beszélgetést, amit most megosztok veled kisfiam.
- Tényleg olyan ritka a boldogság, mint ahogy azt az emberek mondják? – kérdezte selymes hangján a fülemüle.
- Az akác kissé bosszúsan, mert a fülemüle megzavarta édes álmát, a következőt felelte: – Nem annyira ritkák. Az emberek szerencsére tévednek. Az ember sokszor téved. Nem figyelnek ránk fülemüle.
- Kérlek akác, mesélj nekem a boldogságról!
- Most nincs kedvem hozzá fülemüle. Fáradt vagyok.
- De mit kell tennem akác ahhoz, hogy boldog legyek? Kérlek, segíts!
- Fontos vagy nekem fülemüle. Szeretlek. Minden nap hálát adok érte, hogy vagy nekem. – mondta az akác, majd leeresztette szempilláit, és pihent tovább.
- Köszönöm akác. –felelte a fülemüle leírhatatlanul boldogan.
- Szeretlek fiam, szeretlek édesapa. –mondtam én leírhatatlanul szomorúan.