Magányos vagyok, pedig hercegnőnek születtem. Mindenem megvan, pénz paripa, csodaszép ruhák, szolgák hada keresi a kedvem, én mégis kedvetlen vagyok. Apám jó iskolába járatott, bálokat rendezett, mert szerinte eljött az idő amikor is férjhez kell mennem. A királyság érdekeit nézve meg is hívott jó pár királyfit, de bizony nekem egyik sem tetszett.

Lovagolni szeretek, ilyenkor elfelejtem, hogy egyedül vagyok, hogy nincsenek barátaim, senki akivel megbeszélhetném a vágyaimat, érzéseimet. Szeretnék már szerelmes is lenni. Annyit mesélt róla a dadus, és én is érezni akarom azt amit ő, hogy valóban ilyen-e. Ilyen mindent felégető, perzselő-e valóban. Most még hihetetlen a számomra, de vágyom rá.

A vágtatás a szabadságot adja nekem, nincs határ, csak repülünk én és a lovam. Sokszor jártam már erre, szeretem az erdő illatát, a hegyek látványát, mindent ami nem emberi. Mert itt egyenlő vagyok velük, befogadtak és itt a kedvenc helyem is, ez a szikla a folyó parton, amíg iszik a lovam, én csöndben figyelem. Szép izmos testét, sörényét, a harmóniát, a nyugalmat amit áraszt.

- Te ki vagy? - hallom hirtelen. Megfordulok és egy fiút látok, velem egykorúnak tűnik, erős, és izmos. Vállán fejsze, biztosan most megy fát vágni. Annyira meglepődöm, hogy meg mer szólitani, hogy elnevetem magam, aztán eszembe jut, hiszen én is csak egyszerű lovaglóruhában vagyok, semmi hercegnői nincs bennem.
- Csak egy szolgáló lány, elloptam úrnőm lovát és kilovagoltam.- mondtam neki, és vártam mit fog tenni. Haragvó szeme megenyhült, a redők kismultak az arcán. Egészen helyes fiú - gondoltam.
-Már azt hittem valamelyik udvari dáma. Azok szoktak erre járni, de én mindig elzavarom őket. Harsányságuk, kirivó viselkedésük csak megzavarja az erdő nyugalmát, még inni sem jönnek ide az állatok jóideg, utánuk.
- Látom Te nem olyan vagy, maradhatsz. - mondta és volt valami gőg a hangjában amitől megint nevethetnékem támadt. Hangosan felkacagtam .
- Ne legyél már ilyen pukkancs, ülj le és mesélj az erdőről, arról mit csinálsz - mondtam neki. Ő pedig leült mellém, és mesélni kezdett, a hangja hol egy nyugodt kis patak, hol felkorbácsolt folyó volt. Tetszett, elmerültem a szavaiban a szemében. Észre se vettem, hogy este lett. -
- Jajj mennem kell, keresni fognak ! - kiáltottam, ami igaz is volt, hiszen már reggel kilovagoltam. Azzal felpattantam a lovamra és elvágtattam, nem néztem hátra de sokáig éreztem a tekintét magamon.

Sokat gondoltam rá, és elhatároztam minden nap ott leszek a sziklánál, hátha ismét látom, és hallom újra.
Igen, ott volt. Már várt rám, zöld szeme nevetett de arca komoly maradt. Lesegített a lóról és a folyóhoz vezette, majd megint leültünk és beszélgetni kezdtünk. Most már én is meséltem magamról, óvatosan, hiszen nem akartam, hogy rájöjjön ki vagyok, nem akartam elveszteni.
Magam sem értettem ezt a ragaszkodást, hiszen, eddig még nem történt velem ilyen, mindent megkaptam, és éppen ezért nem is féltem attól, hogy elvesztem. Még magam sem tudtam, hogy elvesztem.

Minden nap találkoztunk, ott a sziklánál, ő megmutatta nekem az igazi erdőt, amit nem látni, csak ha benne élsz, cserébe én a palotáról meséltem, a sok emberről, a hercegnőről, akit kinevezetem úrnőmnek, és igyekeztem jó színben feltüntetni. A királyról, a bálokról. Remekül szórakoztunk. Hoztam neki szép ruhákat és megtanítottam táncolni és mindarra amit én tanultam az iskolában.
Hamar tanult, döbbenetes volt a fejlődése, én pedig nagyon élveztem, ahogy a szemem láttára változott erdei legényből úri fiúvá.
Nem, a változás csak a külsejében volt, ő maga megmaradt nyílt kedves fiúnak. Mindenről tudtunk most már beszélgetni.

A gyomromba ezer pillangó amikor vele voltam, amikor pedig nem, akkor olyan hiányérzetem támadt, amit eddig még soha,de soha nem éreztem.
Megkérdeztem a dadust is mi ez, de ő csak mosolygott és azt mondta:
- Ez a szerelem. Erről beszéltem neked.
- Szóval ilyen, ezt kell érezni, könnyűléptű felhőtlen - bólintottam és nevettem.
Vidám voltam, és ennek apám is örült, bár az okát nem tudta.
Egy nap hívatott és elmondta, hogy két hét múlva férjhez ad. Nem kell választanom ő már kinézte a szomszéd király fiát, de addig is kolostorba megyek, hogy felkészüljek az esküvőre. Holnap este indulok.
Jeges zuhanyként ért a hír, a szemeimet elöntötte a könny, mert eszembe jutott, hogy most már soha többé nem láthatom az én kedves fiú barátomat. A szerelmemet.
Sírva mentem a szobámba, vigasztalhatatlan voltam.
- Már csak holnap találkozhatom a barátommal - mondtam a dadusnak amikor megkérdezte mi a baj.
- Így kell lennie - mondta ő csöndesen.
- Miért nem mondtad, hogy a szerelem fájdalommal és könyekkel jár?- kiabáltam vele.
- Becsaptál -zokogtam. Nem válaszolt,csak megsimogatta az arcom.
- Tessék, ezt neked adom, legyen a tied - szólalt meg, majd elővett egy csodaszép szív alakú nyakláncot.
- Az enyém, a lányomnak akartam adni, de nekem soha nem lett gyerekem, helyette kaptalak téged.
Azt tartja a legenda, hogy egy szomorú hercegnő könnyeiből készült. Amikor sírt gyöngyökké és drágakövekké váltak a könnyei. Éppen úgy ahogy annak idején az enyém, és most a tied is. Tessék fogd - azzal a nyakamba akasztotta a szépséget.
Másnap pedig semmit nem tudtam mondani a fiúnak, hiszen be kellett volna vallanom, ki is vagyok valójában. Nem tudtam megtenni.

A végét már én mesélem el a dadus:

- Fogadd el, és vigyázz rá. Minden darab a könnyeimből van. - búcsozott a hercegnő a fiútól. Azzal köddé vált, mintha soha nem is létezett volna.
Mégis valóság lehetett, mert a kristályszív ott volt a fiú tenyerében, izzón, mint a vágya, ami már soha nem teljesül be.
Amit nem tudott a hercegnő, az az volt, hogy a szomszéd király fiával ismerkedett meg, és esett szerelembe.
Leírhatatlan volt az öröme amikor a menyegző napján őt pillantotta meg a templomban, nyakában a drágakő szívvel, amit tőlem kapott. Én pedig magától a királytól kaptam, hálája jeléül, amiért mindent elmondtam neki.
A királyi pár most nászúton van az Óperenciás -tengeren is túl. Ha majd haza jönnek mindent elmeséltetek velük, töviről-hegyire.

****

- Fogadd el, és vigyázz rá. Minden darab a könnyeimből van. - búcsozott a hercegnő a fiútól. Azzal köddé vált, mintha soha nem is létezett volna.
Mégis valóság lehetett, mert a kristályszív ott volt a fiú tenyerében, izzón, mint a vágya, ami már soha nem teljesül be.
Amit nem tudott a hercegnő, az az volt, hogy a zárdából soha többé nem jöhetett ki. Apja az öreg király megelégelte a szeszélyét, rám sem hallgatva apácát akart belőle csinálni.
Valamit tennem kellett, így helyet cseréltem vele, a fátyol sűrű volt, nem ismerhettek fel. A király haragjától pedig nem féltem, a zárda falai közé nem ért el a hatalma, nekem végre eljött a pihenés ideje.

A hercegnő pedig elindult megkeresni a fiút, soha nem talált rá, mert fiú is elindult megkeresni őt.
Ha láttok két bolyongó fiatalt, bódultan az utcán, gondoljatok az elveszett szerelmesekre.